csivit / Rivjúk /

Rocky 4 rivjú


Vannak olyan sztori felállások, amikről el lehet mondani bárki, sztori írásnak küszködőnek, hogy ebből faragják inkább valamit haver, szinte folyni fognak az ujjaidból a szavak. A gyerek centrikus felállások mondhatni örökzöldnek számítanak ilyen téren, a kutyákat középpontba állító felállások úgyszintén, de szerintem a sport is olyasmi, ami igazán univerzális, magát könnyebbnek adó felütésnek számít. Mindegy, hogy a sport melyik részét emeled ki – akár a sikerhez való gürcölést, a sport által megismert embereket, esetleg az adott sportág szentségét célzod meg, a sport olyan téma, ami azokat is képes megfogni, akiket amúgy nem érdekel az adott sportág kicsit sem. Ilyen szempontból a pankráció például érdekes dolog, hiszen az bevallottan a „színházi” előadásra, a kitalált emberekre és sztorikra megy rá, ezáltal kap olyan színt a sport, ami bizonyos értelemben szélesebb közönséget céloz meg, de kanyarodjunk például a boksz irányába is. Ott csak magán a sporton van a lényeg, de talán a legnépszerűbb küzdősportról van szó, így hát ezzel kapcsolatban sem hiába való ötlet egy sztorit írni. 1976-ban sem volt hülyeség ez, amikor a Metro-Goldwyn-Mayer stúdió gondozásában napvilágot látott a Rocky című film, Sylvester Stallone-val a főszerepben, aki nem mellesleg az első öt film sztoriját is írta. Maga a sorozat világszinten, még itthon is szép karriert futott be, aminek az is bizonyítéka legyen, hogy a Rocky 5 és a hatodik filmként funkcionáló Rocky Balboa közt 16 év telt el, a legújabb epizód (Creed 3) pedig idén februárban kezdte meg karrierjét. 

Én ugyan csak az első négy filmet láttam a mai napig, de mind a négy film remekül kiszolgálta gyerekkori énem szórakozási igényét a VHS kazetták révén, azonban volt egy epizód, amit sokkal többször néztem meg újra és újra, mint a többit. Igen, ez volt a Rocky 4, amivel kapcsolatban persze még nem tudtam teljesen megfogalmazni, hogy miért volt jobb, másabb, mint a többi. De az volt, és ennek az elszakadt kazettaszalag maradjon meg mementójául. Meg ez a cikk most, természetesen.


Forrás: MGM Studios


A negyedik menet

A harmadik film ott ért véget, hogy Rocky nem csak, hogy sikerrel mászott ki a sikerbe való belekényelmesedést követő lejtmenetbe, és tette túl magát Micky halálán, de még az egykori ellenfelével, Apollo Creeddel is ténylegesen megszentelte a barátságot. Ebbe a barátságba természetesen belefér Apollo meccsének ring mellett megtekintése is, aminek ezúttal a másik oldalán éppen a szovjet kolosszus, Ivan Drago van. A fényűzően felvezetett mecc

s azonban tragédiába torkollik, Apollo ugyanis olyan súlyos sérüléseket szenved, hogy életét veszíti a ringben. Ez nem csak Amerika számára válik státuszkérdéssé, de Rockynak egy igencsak személyessé is, aki az Apolloért való bosszú érdekében is elvállalja a mérkőzést.



Forrás: MGM Studios


Másabb fából faragba

Egy valamit már most, a cikk leginkább konkrétabb pontján érdemes leszögezni: ez a Rocky már nem az a Rocky, mint az első három epizód volt. Az első négy film korát nézve kicsit vicces azt mondani, hogy a 4 már egy másik kor szülötte volt, de míg a korábbi részek színtisztán sport sztorik voltak, amikben tényleg megtalálható volt a műfaj összes, jó értelemben vett kliséje és fogása egy lényegre törő, személyes és átélhető formában, addig a 4-ben a „színtiszta” szó az, amihez jókora csillaggal megtámogatott megjegyzés szükségeltetik. Félreértés ne essék véletlenül se, ha csak nagy vázlatokban nézzük a filmet, akkor minden megtalálható ebben is, amit egy Rocky filmtől el lehetne várni. A boksz most is minimum lelkileg profi bokszolóvá teszi az embert, a sztori továbbra is jókora személyes töltettel bír, a meccsek most is remekül, ha nem is feltétlenül teljesen valósághűen kivitelezettek, a betétdalok most is hasítanak, a csalódás papíron kizárva. Akkor mégis miről van szó? Egy évszámról: 1985. Tűpontosan konkrét vonatkozása nincsen, de ekkoriban még nem ért véget a hidegháború Amerika és a Szovjetunió közt, és aki legalább minimális mértékben képben van az akkori korszak amerikai filmes terméseivel, annak feltűnhetett, hogy bizony voltak olyan címek, ahol hol burkoltan, hol nyíltan egyre ment ki a játék - annak kifejezése, hogy Amerika a jobb, az általa képviselt szabadság és emberség igenis különb és jobb a lélektelen és könyörtelen szovjet zsarnokiságnál. És igen, a Rocky 4 ha megkésve is, de úgy gondolja, hogy meglovagolja ezt az úriasan kifejezve inspirációs hullámot. Ennek előszele már a sztori alapfelállását megnézve is megüti az embert, hiszen a korábbi Rocky filmek ennyire azért nem strófolták fel a téteket. Ha meg is halt valaki, annak szomorú, a mulandóságot elismerő tálalása volt – ellenben a 4-ben, ahol ugyan szintúgy komolyan véve Apollo halála, viszont nem a komorság felé veszi az irányt a sztori. Ehelyett egy valamelyest sztereotipikus, „amerikás” bosszúsztorivá bontakozik ki a 4, ami miatt lehetne kicsit húzhatná az ember a száját, hiszen ez nyilván túlmutat már a sport sztorik pusztán siker- és teljesítmény orientált megközelítésénél. Már nem csak mindennapokból sport általi kitörésen, az ez által elért sikereken, az annak megízlelését követő bukásokon, és az azon keresztül szerzett tapasztalatokon van a fókusz, már nem csak tényleg egy bárki megszólítására alkalmas filmről van szó. Igen, nem kerülgetem tovább a kását: ha gonosz és felületes akarnék lenni, simán mondhatnám, hogy a Rocky széria fel lett áldozva az amerikai propagandagépezet oltárán, ráadásul egy olyan korszakban, amikor a szovjet birodalom már csak pár évre volt a bedőlésre. Elkorcsosítás, és még a bulira későn odaérés is - nem rossz, mi?


Mindezek ellenére azonban nem leszek gonosz és felületes, mégpedig azért, mert akkor abba a hibába esnék bele, hogy a film eszmeiségének bizonyos fokú elvesztése, a sport sztorik szentségének megsértése miatt siránkoznék. Olyasmi miatt törném le a film erényeit, ami már inkább menne át a kaviárral a szájban elkövetett sopánkodásba, semmint közvetlenebb, kötetlenebb véleménykifejtésnek. Nem mellesleg többnek állítanám be az egész Rocky szériát, mint amilyen, mert hogy az első négy film egyikét se lehetne megvádolni azzal, hogy a művészfilmek súlycsoportjában versenyezne. Egyik film sem csinál annyira komoly kérdést a bokszból, hogy már a dolgok magasabb szinten pszichológiai, az emberre igazán mélyebben kifejtett hatását boncolgatja. És ezzel természetesen nincsen semmi baj, pláne egy olyan sorozat esetében, aminek mindig is sikerült eltalálnia azt a pontot, ahol egyszerre volt nem öncélúan durva, és egyben annyira emberi és megközelíthető, hogy jó értelemben népfilmmé voltak képesek válni. A Rocky 4 pedig minden propaganda töltete ellenére vérbeli Rocky film lett, ami jó érzékkel vezeti bele a Rocky mítoszt egy valahol nagyobb ívű sztoriba. Mintha a Rocky-verzum a maga módján botlott volna bele az amerikai-szovjet ellentétbe, de egy pillanatra sem botlik meg benne és veszíti el az egyensúlyát. Megszokott ennivaló másabb csomagolásban? Valamelyest igen, de az önmagához hű maradás révén válik egy érdekes csúcsává annak, amiből a Rocky mind sztori, mind maga a karakter elindult.

Egy olasz negyedben húsokat püfölésből a szovjet havas hegységekben, a KGB figyelő szemei alatt edzés? Egy nagydumás bokszoló kiskirály ellenfél után egy nálad jóval magasabb és kigyúrtabb, igencsak szűkszavú szovjet gépezeten bosszút állás? Egy „szerényebb” amerikai bokszmeccsből egy olyan moszkvai meccs, ami ott egyben státuszt és felsőbbrendűséget hangsúlyozni kívánó esemény? Igen, és ugye milyen furcsa ez így leírva? Hát még az, hogy mindegyiket jól vitelezi ki a film, és nyugodt szívvel odatehető a széria többi tagja mellé. Ennek egyik legjobb példája a filmben az, ahogy Drago, a „főgonosz” kezelve van: sokáig ő a szovjet fenyegetés fizikai megtestesülése, azonban a filmnek megvan az a jó érzéke, hogy nem propaganda célból készült, püfölni való bábunak állítja be, hanem képes adni neki annyi emberséget, hogy az általa kifejezett anti-szovjet szándék nem billen át önmagától megilletődött tanmesébe – vagy akármilyen, komolyabb elemzésre méltóba. Még a film végi kirohanása sincs agyon töltve propagandás, önigazoló alhanggal, és akármennyire nincs bővebben kibontva, az önmagában jó cégér annak, hogy a Rocky 4 minden szándék ellenére egy emberi film tudott maradni.

A lovakat azért visszább fogom egy kicsit, mert odáig azért nem akarok elmenni, hogy a Rocky 4 egy alulértékelten profi kivitelezése egy papíron önmaga integritását eladó felütésnek, de bőven elismerésre méltó az, hogy az akkori stáb mennyi józan ésszel volt képes hozzáállni ehhez a projecthez. Annyira könnyen elmehetett volna a film egy üresen nyáladzó vonulatba, annyira könnyen félre lehetett volna értelmezni a sorozat erényeit, és annyira könnyen lehetett volna üres vigyorral kijelenteni, hogy ez a legmonumentálisabb epizód eddig. De nem, ezek nem történtek meg – annyira nem, hogy a film training montage-a és a meccs a végén szerintem az első négy film legjobbja is, és mit ad Isten, részben pont az első filmmel való kontraszt miatt. Na meg Vince DiCola saját szerzeményei révén is, akinek itteni munkássága annak idején igencsak le volt nézve, holott „csak” az akkori korszak egyik legjobb szintizenéjét szállította a filmhez, nem mellesleg a film szellemiségét is jól közvetítik. Másabbak, erőteljesebbek, monumentálisabbak és részben idegenek is a korábbi OST-khez képest, de így is abszolút Rockyhoz hű. Na és persze Sylvester Stallone alakítása révén is, akinek már egy pillantása kitűnően közvetíti lézer fókuszált, emberi voltát.



Forrás: MGM Studios


...Szóval, jó film a Rocky 4, vagy sem? Bizony az, csak adj neki egy esélyt.

Szerző

Szerző / Hungarian John Linneman & Tim Rodgers wannabee

Egykori Wordpress huszár a 2010-es évek elején, azóta több másfelé ön-idomított fickó. 4 éves korában felfedezte magának az NES-es Duck Tales-t, 11 évesen az 576 Konzolt, 14 évesen meg az RTL Klub anime szekcióját, azóta lett a minden család részét képező geek és anime fan szériatartozék. Magánéletben szinkrondramaturgként keresi a kenyeret, a netszférában pedig hobbi szinten űzi/gyakorolgatja a cikkírást és a Twitchen való streamelést.