csivit / Gaming /

2023.02.08 Nintendo Direct, avagy mi az, ami szimpatikus volt belőle


Az olvasóval szemben NAGYON haverkodós módon indíthatnám a cikket egy "jó estét, jó szurkolással" is, hiszen akármennyire képes botladozni a Nintendo a modernebb elvárásokhoz és szemléletekhez való alkalmazkodással, a Nintendo Directnek elnevezett, rendszerint fél-háromnegyed órás trailer csokor mégis olyasmi, amivel aranyat találtak. Arculatát tekintve hozza a cég barátságos, kellemes hangulatú benyomását, de ami a főbb, hogy ezekben az összeállításokban nincs meg az a fajta komolykodó merevség, ami minden áron "felnőttnek" akarná láttatni magát. A Sonyval és a Microsofttal ellentétben az N tudja, hogy a médium most már tényleg eljutott arra a pontra, hogy az ötévestől a nyugdíjas korosztályig akadhatnak kedvelői és rajongói, így kár is lenne úgy tenni, mintha csak a huszon-harminc-negyvenes korosztály kiváltság lenne, akik mintha éheznének az iránt, hogy a médium olyan felnőtt dologként legyen kezelve, mint például a filmipar. Ez a hozzáállás pedig szerintem meg is hálálta magát a Directeket övező várakozások kapcsán, hiszen hiába vannak természetes módon örök vészmadarak és mindenhez cinikusan hozzáállók, mégis sokan állnak hozzá ezekhez a trailerekhez, hogy tényleg bármikor bármit bejelenthetnek. Olyasmit is, ami már régóta várakoztatja az érdeklődőket, és olyasmit is, amiről senki nem gondolta volna, hogy megtörténhet. A tegnap lezajlott, idei első Direct pedig kicsit ennek a szellemében zajlott le - új Samba de Amigo, a szinte állandóan küszködő Level-5 rögtön három játékkal állt elő, a kultikus Dangan Ronpa rendezőjének új játéka is be lett mutatva, az Etrian Odyssey is visszatért a friss játékmegjelenések közé, és még egy 15 éve nem lokalizált franchise is tiszteletét tette ismét? Igen, ezek mind-mind szerepeltek a trailer gyűjteményben, és habár ezek közül nem mindegyik érdekel játszás szintjén, így is hozzájárulnak a Direct formátum varázsához. Amit természetesen lehet vitatni, hogy mennyire valós, de részben ez hozta meg a kedvem arra, hogy egy cikk keretében járjam körbe azokat a címeket, amikre a leghamarabb lennék kész lét költeni. Tartottam ugyan magam az egyes játékok trailerben való feltűnésének sorrendjéhez, azonban az első játék is olyasmi, amit odatehettem volna a pár mondattal ezelőtti játékfelsorolásba.




Pikmin 4


(Forrás: Nintendo)


Van jó pár olyan játék, vagy akár teljes franchise, aminek az újbóli felbukkanása felér egy fehér holló megpillantásának a valószínűségével, időről-időre azonban mégis csak történik egy kis csoda, és csak azért is feltűnik az a fehér tollashátú. Ilyen kis állatka a Pikmin 4, ami a Wii U teljes életciklusa, és a Switch életének jó nagy része alatt borzolta a fanbase kedélyeit, ám július végével ez a borzoltatás megszűnik, ugyanis igen, jön a Pikmin 4, és bizony Switchre. És hogy ez miért jó? Szerintem "csak" azért, mert a Pikmin első és harmadik része egy olyan RTS játék volt, ami képes volt belecsempészni a műfajba a Nintendóra jó értelemben jellemző bájt és a könnyen megközelíthető, de mégis jó szavatosságú játékfelépítést, ami különösen a harmadik rész esetében volt nagyon pozitív erény. Nem csak, hogy a Pikmin 2 valamelyest egy mellélépés volt szerintem az inkább dungeon crawler-szerű megközelítésével (ergo a P3 kezdetekhez visszatérése kiköszörülte a csorbát), de a Wii U elég soványka játékkínálatának egyik ékköve is volt a harmadik rész.


Nem, nem azért, mert vakok között volt félszemű kiskirály, hanem mert szimplán egy elbűvölő kis játék volt. Azóta portolva is lett Switchre, így akinek a figyelmét felkeltette volna a Pikmin 4 trailere, az nyárig kiokosíthatja magát személyes benyomások terén. Arra ugyanakkor kíváncsi leszek, hogy a 4-ben látható kutyaszerű lény mennyire fogja magát tolakodóan kelletni a játékmenet terén, mert a Pikmin lényege mindig is a címadó kis lények, és az általuk betöltött funkciók, az ő csapatmunkájuk által elért eredmények voltak, ebben a közegben pedig egy tehert húzó, Pikmin szállító "egység" kicsit feleslegesnek hat. Aztán majd elválik természetesen, hogy miként fog szuperálni a gyakorlatban.





Xenoblade Chronicles 3 Expansion Pass Vol.3


(Forrás: Nintendo)


Szerintem mindenki tud mondani legalább egy olyan játékot, amivel általánosságban egy hullámhosszban lenne ugyan, mégis a konkrét gameplay az, amivel mégsem pendül annyira egy húron, és inkább mint az élmény megtapasztalása érdekében elviselt elemként tekint rá. Na, nekem az egész Xenoblade triológia ilyen (pontosabban nem, mert én az XB1 sztoriját sem csípem annyira, amennyire szeretném), mert hogy a Xeno- franchise 2010-ben indult alsorozata az akkoriban kimondottan népszerű MMORPG-ket vette alapul a harcrendszere kialakításakor, ami 1.) hát, izé, működik, szóval ezzel a részével nem lenne bajom, de 2.) a játékos bevonása terén szerintem túl passzív, animációk terén pedig *majdnem* eléggé jó lenne, úgyhogy egy kicsit dilemma centrálnak számít a sorozat a szememben. Ennek ellenére hiába pattintgatom lassacskán a tavaly kijött harmadik részt, az összességében így is kimondottan tetszik, így abszolút nem veszem rossz néven, hogy érkezni fog még hozzá letölthető tartalom "hullám", még kettő biztosan. Ezek közül mondjuk a február 15.-én landoló harmadik kicsit hidegen hagy (itteni hero design elég so-so, a rougelike játékmód meg a műfaj iránti, gyakori közömböm miatt "eh, majd meglátjuk" szint, ellenben a valamikor később érkező negyedik már mindjárt érdekesebb azzal, hogy mintha jobban összefűzni készülne a triológia történéseit, ami egy JRPG triológia esetében mondanom sem kell, hogy mennyivel ambiciózusabb és érdekesebb célkitűzésnek számít.





Ghost Trick: Phantom Detective remaster


(Forrás: Nintendo)


Aki viszonylag otthonosan mozgott a késő 2000-es évek internetes kultúrájában (= jobban képben volt az akkoriban dívó mémekkel), az biztosan összefuthatott a Capcom istálló részét képező Ace Attorney franchise-al, amelyek nyomozásra és ügyvédi munkára fókuszáló visual novelek voltak, és az először GBA-n megjelenő, majd később a DS-t megcélzó, immár angolul is elérhető eredeti triológia az, ami kivívta a franchise számára az elismerést. Voltak ezután is jó és kevésbé jó részek is, az eredeti triológiában mégis csak volt egy közös pont, ez pedig a franchise apukája, egy Takumi Shu nevű úriember. Az ő direktori és írói keze által csavarosra, olykor bullshitre, de mindenképpen maradandóra sikerült játékok vitán felül voltak az akkori meme kultúra egyik közkedvelt részei. A 2010-ben, DS-re landolt Ghost Trick is Takumi kezei által látta meg a napvilágot, azonban a "nagytesókhoz" képest inkább megmaradt egy kult státuszt élvező, egyjátékos kalandnak, amivel én 0, azaz nulla percet játszottam. Hogy miért? Jó kérdés. 2012-ben végigvittem az első Ace Attorney Investigations epizódot, mint főiskolai záróvizsga utáni lazítást, azonban mindegyik más, az eredeti triológia után készült epizód kimaradt eddig az életemből, így hát a rokonnak tekinthető GT is. Ez van. Kár pedig, mert azért csak furdalt kicsit a kíváncsiság a témával kapcsolatban, és akárhány videót néztem róla, minduntalan két dolog tűnt fel.


Hogy DS-hez képest nagyon, nagyon szépen animáltak a 3D-s karaktermodellek, és hogy Takumi írói keze egy kicsit sem lustult el az első három AA után. Éppen annyira megkapóak, jellegzetesek és érdekfeszítőek mind a karaktarei, mind a sztorijai, mint anno, szóval tényleg csak az én egyéni hülyeségem az, hogy eddig nem ástam bele magam a GT-be. Most viszont itt lesz a kifogás rá, amivel nem hiszem, hogy azonnal fogok élni, de akkor is, idén nyáron egy új esélyt fog kapni a játék a nagyobb népszerűségre. Látványra már most jól vizsgázik a remaster olyan szempontból, hogy habár a karamodelleknél inkább az eredeti modellek textúrájának pixelmentesítésére és HD felbontásra húzására mennek rá, mégis törekvés látszik lenni arra, hogy ne vesszen el a DS-es eredeti egyénisége. Ez mondjuk jó kérdés, hogy mennyire fogja magát a szereplők arcain megbosszulni, révén a DS alacsony felbontása miatt inkább amolyan interpretív összhatásuk volt, de ellensúlyozásként a 2D-s assettek könnyedén megúszni látszottak a magasabb felbontásba való átlökést. Ami határozott pozitívum annak fényében, hogy az Ace Attorney 1-2-3 remastere nem volt annyira igényes ilyen téren, mint amilyet megérdemelt volna az a franchise.





Octopath Traveller 2


(Forrás: Nintendo)


Nem mondanám, hogy hű rajongója lettem a Square-Enix 2018-as, eredetileg Switch exlúzív JRPG-jének, ellenben jóval inkább tiszteltem azt, hogy mi mindennek adott új életet a puszta létezése. Leginkább a 2D-s JRPG-ket mímelni akaró, azt a modern korba átemelő vizuális megközelítésnek, ami keresztségben a 2D-HD nevet kapta. Néha-néha szemet bántóan túl-bloomozott tud lenni, de legalább elérni képes a kívánt hatást, ami játék kreálás terén egy egyáltalán nem elhanyagolható pozitívummal is szolgált. Nem kell így idő- és pénzigényes HD modellek kreálásával eltölteni az időt, hanem adott egy viszonylag költségkímélő "vászon", amikre idézőjelesen kisebb játékok vihetőek fel. Olyan jellegű játékok kaphatnak így esélyt, amelyek 3D-ben esetleg kis halnak számíthatnak, így viszont a túlzott elvárásoktól viszonylag mentesen van esélyük az érvényesülésre, és ezzel tisztában van a Square is, amikor az OT2 már a negyedik játékot fogja képviselni a 2D-HD testvériségben, és akkor még egy ötödik, a Dragon Quest 3 remake még el sem készült. Az első, az OT1 kicsit több összeszedettséget is elviselhetett volna, és az eggyel lejjebbi EO szekcióban taglalt RPG finnyásságom miatt nem is fejeztem be, de még így is hagyott bennem elég kellemes benyomást ahhoz, hogy kipróbáljam majd a második rész demóját, hátha azzal, és az e hónap közepén landoló teljes verzióval jobban működne a kémia.





Etrian Odyssey Origins Collection


(Forrás: Nintendo)


Két olyan része van ennek a cikknek, amelyre a reakcióm egy konszolidált "EZ AZ, VÉGRE" lenne, és igen, ez a remaster kollekció az egyik, amelyre ilyen intenzíven reagáltam. Ennek pedig egyszerű oka van: a dungeon crawlerek, és az RPG-k általánosságban eléggé "vagy bejön, vagy nem" műfajoknak számítanak, és kis túlzással 200%-ban kell egy hullámhosszon lennem egy képviselővel ahhoz, hogy ne csak úgy, immel-ámmal kedveljem, hanem szépen, határozottan azt mondjam, hogy igen, ez nekem kimondottan bejön. Az EO széria pontosan ilyen eset, mert kenyérre kent a teljesen egyedi szájíz szerint összeállítható, ötfős csapatra alapuló játékmenetével, amiben kimondottan számít, hogy mennyire szuperál jól az a karakter kaszt kombináció, amivel araszolni készülsz a labirintusban. A lehető legtipikusabb RPG csapatoktól kezdve a legordenárébban szituáció függő, üvegágyú brigádig szabad a vásár, csak annyi a feltétel, hogy ne végezzen ki rituálisan egy kolbászolás közben odatévedő lepkeraj. Az EO ugyanis nem hagyja, hogy lankadjon a figyelmed, már a játék leges legelején sem ritka pillanat, hogy olyan szituációba kerülhetsz bele, amiből vagy alig kerül ki a csapat élve, vagy szimplán megmurdel ott, a helyszínen. Ebből a jóságból kapott először a DS háromszor, aztán pedig a 3DS jó sokszor. Mennyire sokszor? Lássuk csak: három fő epizód, két remake, és kettő, vagy inkább négy spinoff (mert hogy a Persona Q1 és 2 voltaképpen a P3-4-5 összeházasítása az EO játékmenettel). Ennek meg is lett az a hatása, hogy aki végig akarja rágni magát a franchise-on, az mindenképpen tartson szüneteket az egyes részek között, másrészt kimondottan reális veszéllyé válik a kiégés. Jóból is megárt a sok, ugye. Kár lenne érte pedig, hiszen az EO4 nagyon jó bevezető volt a számomra a franchise-ba, az 5-öt pedig egyenesen a 2010-es évek egyik legjobb játékának tartom, ennél fogva pedig nagyon örültem akkor, amikor a franchise fölött bábáskodó Atlus elhintette, hogy fejlesztés alatt van a franchise új epizódja, valószínűleg a Nintendo akkoriban új konzoljára, a Switchre.


Utána aztán teltek a hónapok és az évek, EO6 viszont nem lett. Annyira nem volt élet a játék körül, hogy évek óta most került úgy igazán szóba a franchise, és még így sem az EO6 okán, hanem egy remaster kollekció miatt, ami az első három, DS-es részt foglalja magában. Nem csak egy nagy pakkban, de külön-külön is megvehető formában (amit díjazok úgy, hogy az EO3 eddig kimaradt az életemből), azonban a trailert figyelemmel kísérve feltűnik a turpisság, hogy a remaster nem tartalmazza az első két rész 3DS-es remake-jét, hanem tényleg a DS-es verziókat fogja majd a kezébe venni a nyájas közönség. Kicsit húztam is a számat emiatt, mert került annyi tartalmi és balanszolási újdonság a remake-ekbe, hogy inkább azokat lett volna érdemes felújítani, de mivel a harmadik rész nem kapott ilyen remake-t, és elég "csámpásan" vette volna ki magát, ha két, 3D-s modellekkel dolgozó remake mellett ott van egy játék, ami sprite-okat használ az ellenfelek megjelenítéséhez. Úgyhogy elfogadom, hogy ez van, és örülök, hogy igenis mutat valamiféle életjelet magáról ez a nagyon jó franchise - annál is inkább, hogy mintha ez egy teszt kör is lenne arra, hogy miként lehetne a handheld részek alsó, térképrajzolós képernyőjét átültetni a TV-re, és a trailer alapján nem is látszik úgy, hogy túl lenne spilázva a dolog. Félig osztott kép, térképes képernyőrész akármelyik sarokba pakolása, a logikusnak nevezhető megoldások. Funkcionális, legyen is hasonlóan a hatodik részben.





Advance Wars 1+2 Re-Boot Camp


(Forrás: Nintendo)


A Pikmin 4 kapcsán említettem, hogy a Nintendónak is vannak fehér holló-szerű, jó sokáig ígérgetett játékai, és ez a remake kollekció sem különb, mivel hogy rögtön két alkalommal lett messzebbre dobva a megjelenési dátuma. Először azért, mert a Nintendo nem volt megelégedve a fejlesztést végző WayForward munkájával, aztán pedig azért, mert tavaly februárban elkezdődött Oroszország Ukrajna elleni inváziója. Ez utóbbi szempont egyébként nem újdonság a franchise történetében, hiszen az első Advance Wars is kénytelen volt kicsivel később kijönni egy bizonyos, valóságban történt esemény miatt (konkréten a 2001-es 9/11 terrortámadás), úgyhogy szerintem erősen kérdéses, hogy tartva lesz-e a per pillanat áprilisra ígért megjelenés. Személy szerint nem is bánnám, ha valami csoda folytán egy komolyabb vizuális ráncfelvarráson át tudna esni a remake, mert nekem már az elejétől fogva nem volt szimpatikus ez a kissé túlzottan lekerekített, az in-game animációk terén flash játékokat idéző összhatás az eredeti GBA-s játékok szépen animált, pasztell színes megvalósításához képest. Irrealitásokat azonban nem szeretnék elvárni, és azért mégsem bánnám, ha áprilisban tényleg ki tudna jönni ez a két remake, hiszen az eredetijeik olyan körökre osztott stratégiák voltak, amik közül az első inkább amolyan gyakorlókör volt a fejlesztők számára, hogy aztán a második rész, az Advance Wars 2: Black Hole Rising méltó módon foglalhassa el a helyét, mint a platform legjobb játékainak egyike.





Kirby's Return to Dreamland Deluxe


(Forrás: Nintendo)


Ha remasterekről volt szó, a Nintendo eddig szinte minden esetben a Wii U first party játékkínálatát preferálta a legjobban a remaster műtéten való áteséshez, aminek meg is volt az elég nyilvánvaló oka. A Wii U volt ugyanis a Nintendo azon konzolja, amely a legesleginkább meg volt szorulva nem csak a marketing, de a third-party ellátottság tekintetében is, így hát eséllyel lehet fogadni arra, hogy még a Switch éra elején ki lett adva az ukáz. "Ha már egyszer elkészültek ezek a játékok, hadd jelenjenek már meg olyan platformon is, ami sokkalta inkább van sikerre ítélve." Ezt a felvezetést csak azért pötyögtem be most, mert eddig alig-alig volt példa arra, hogy a nagy N a Wii kínálatában turkált volna renoválásra alkalmas címekért, ez a Kirby azonban az volt. Valahol érthető is, hiszen ez volt az az epizód, amely által 2011-ben visszatérhetett a franchise egy fősodorba tartozó játékkal, és a mostani franchise direktor, Kumazaki Shinya is ezzel az epizóddal vette át a stafétabotot. Ennek mondjuk annyi, szembeszökő mellékhatása van, hogy a néha-néha feltűnő Super Ability szekciók inkább megtörik a játék folyását, de ezt leszámítva sikerrel vette az akadályt Kumazaki rendezői vénája. Így pedig nem csak egy Kirby mundérhoz méltó epizód született meg, de egy olyan játék is az erőteljesen (és nem rossz értelemben) casual piacnak szánt Wii-re, ami korrekten kiszolgálhatta a videojátékok elé gyakrabban leülő réteget is. Már ha persze bejött nekik a Kirby, mert így is szinte mindig inkább a kisebb gyerekeket célozza meg, de egyrészt ez nem baj, másrészt felnőttként is aranyos, könnyed időöltést adnak a franchise jobb részei (mint ahogy ez is), harmadrészt pedig pont, hogy Kumazaki volt az, akit a leginkább foglalkoztatott az, hogy a cuki külső mögött kicsit sötétebb, de nem edgy sztorivonalak lapulnak meg. Maga a remaster látványilag nagyon szépnek tűnik, a hozzáadott Magolor játékmód pedig egyelőre semlegesen hat, de február végén egy újabb jó Kirby addícióval fog gazdagodni a Switch kínálata, és ez egyáltalán nem hátrány.





Metroid Prime Remastered


(Forrás: Nintendo)


Mondtam volt (a tisztelt olvasó olvasási sebességétől függően) pár perce, hogy a Nintendo immel-ámmal vesz elő Wii címeket remasterelés céljából, és ez a Gamecube játékokra is igaz, hiszen tudtommal az egy szem Super Mario Sunshine-on kívül nincs is semmi több. Ez az állapot fog megszűnni azzal, hogy jó ideje be lett jelentve a Tales of Symphonia remastere, a mostani Directben pedig -tenyerek össze érintve- kettő remaster lett bejelentve - a Baten Kaitos 1+2 remaster, illetve a Metroid Prime remaster, melyek közül az utóbbi keltette fel a személyes figyelmemet. Az első MP ugyanis azon, viszonylag kevés játékok közé tartozik, amelyek nem csak, hogy sikerrel adaptáltak egy addig 2D-s franchise-t 3D-be, de már rögtön elsőre egy olyan résszel gazdagította a portfóliót, amelyre sokan azóta is úgy tekintenek, mint a franchise egyik legjobbja. Ebbe a "sokan" halmazba tartozok én is, mivel ugyan csak a Wii-s portot játszottam végig, de a Wiimote által elérhető, egér szintű irányításbeli pontosság nem csak, hogy remekül demonstrálta a Wii-ben rejlő lehetőségeket az FPS műfajt érintően, de magával az MP1-el is jól járt a Wii játékkínálata. Hiába lehetne nevezni a Super Metroid "szimpla" adaptációjának, nem erről van szó. Azért sem, mert a Super volt az első, mai értelemben vett Metroid játék, és az MP1 a vele egy napon debütáló, GBA-s Metroid Fusionnel együtt voltak annak első folytatásai, szóval... igen, nem remake, hanem első iterációja egy franchise-t sínre állító játékdesignnak. Annak pedig szinte mestermunka, hiszen nem csak, hogy az időközben Metroidvania formulát ültette át példásan a harmadik dimenzióba, de ki is lett használva a 3D adta lehetőség. Könnyen meglehet, hogy az MP1 szinte az összes többi, azóta megjelent FPS-t is lemossa a platformer szekciók tekintetében, de a scan lehetőségnek hála nem csak az ellenfeleket lehet bevizsgálni, de a teljes játékteret át lehet pásztázni olyan dolgok után, amelyek vagy kötelezőek a továbbjutáshoz, vagy egyszerűen csak olvasnivalóul szolgálnak. Az mondjuk kérdéses, hogy a Wii verzió általi motion control lehetőség benne lesz-e a remasterben (említenek "más irányítási lehetőségeket" is, szóval gondolom, hogy igen), és hogy a trailerben látható enyhe bloom effekt mennyire lesz túlhasználva, de egyelőre bizakodó vagyok, hogy mindkét szempontnak pozitív kicsengése lesz - annál is inkább, hogy mire ez a cikk kikerül az oldalra, addigra már meg is vehető a digitális verzió az eShopról.





Mega Man Battle Network Legacy Collection Vol 1. és Vol. 2


(Forrás: Nintendo)


Nem tudnék hirtelen kimondottan egyetlen, olyan franchise-ra bökni, ami a leginkább lefedi nálam az angélusos "comfort food" kifejezést, de a Capcom egy matuzsálem franchise-a mindenképpen az esélyesek között van. Hiába számítanak viszonylag egykaptafának a franchise építőkövei, ha sikerült olyan szerencsés csillagzat alatt születnie, hogy már csak a puszta építőkövek profin kifaragásával és összerakásával maradandó, remek 2D-s játékokat lehet letenni az asztalra, így hát nem kérdéses, hogy miért szerepel ez a remaster a listán. Vagy mégis? Egy kicsit igen. Amikor ugyanis azt mondom, hogy számomra az MM egy comfort food, az alatt a fő sztorivonalba vágó, 2D-s alsorozatokra gondolok, tehát a classic/X/Zero/ZX kvartettre. De pillanat, a Legends ugyan 3D-s, de az is fő sztorivonal, hát akkor miről is van szó? Igen, hiába szeretem nagyon az MM-et, ha nem ástam még bele magam minden egyes alsorozatába, és ez alól a Battle Network széria sem kivétel. Az voltaképpen egy teljesen eltérő, alternatív univerzumos alsorozata volt a franchise-nak, ami még csak nem oldalra scrollozó akció-platformer volt, hanem egy handheld JRPG, bizonyos részben az ezredforduló környékének Pokémon és Digimon lázának meglovaglásaként. Jókor jött hát az alkalom, hogy a franchise 21 éves ismerete után végre ebbe az alsorozatba is belevágjak a kollekció áprilisi megjelenése utáni x időben, és habár a szintén házon belül fejlesztett Mega Man Zero/ZX Collection jobban is el lehetett volna eresztve tartalmilag, a játékok puszta futtatását tekintve valószínűleg nem lesz gond ezzel a kollekcióval sem. Ja igen: aki a 2000-es évek közepének RTL Klubjáról rémlik egy Mega Man NT Warrior című anime sorozat, az már nagyjából be tudja lőni, miféle-fajta dolog ez a Battle Network, mert hogy ennek az adaptációja volt az.





WBSC eBaseball: Power Pros


(Forrás: Konami)


Igen, ez a másik EZ AZ, VÉGRE játék a listán, de azon melegében meg is szakítom a mondatot, mert van egy kijelenteni valóm: nagyon nagy eséllyel élek azzal a gyanúperrel, hogy itthon a Csiv.it lesz az első olyan oldal, ami egy "érkezni fog" cikken kívül szót fog ejteni erről a játékról, és még világszinten sem lesz különösebben boncolva. És lenne is rá ok, hiszen ez voltaképpen nem más, mint egy 29 éves Konami franchise, a Jikkyou Powerful Pro Baseball új játéka, ami Nyugaton nagyon ritkán tette tiszteletét. Annyira ritkán, hogy ez lesz a harmadik lokalizált játék, és még az előző kettőt is csak úgy tudta áthozni a Konami, hogy direkt az amerikai MLB, a Major League Baseball köré építette fel azokat, és MLB Power Pros névvel eresztette szélnek Nyugaton először a 2007-es, majd a 2008-as évadra épülő epizódokat. Az a két epizód, pontosabban azok PS2-es és Wii verziója pedig jó példák is voltak arra, hogy voltaképpen milyen franchise-ról van szó, hiszen már a karakter dizájnok alapján le lehet szűrni, hogy egy gyerekekre is gondoló sorozat ez, ám mégis olyan összetettséggel rendelkezik, amely bármelyik másik sportsorozathoz méltó lenne. A korrektül megvalósított baseball szimuláció és a kazalnyi játékmód pipa, azonban ezek a játékok rendszerint rendelkeznek egy sztori móddal, pontosabban Success Mode-al, amellyel kapcsolatban nem túlzok, ha azt mondom, hogy a sorozat vonzerejének legalább 50 százalékát képviselik. Rendszerint egy visual novel-character raising-baseball triumvirátusban utazó játékmódról van szó, aminek az írásmódját nem kötném össze egyenes rokonsági vonallal például a Yakuza franchise-al, de aki tisztában van, hogy az a sorozat hogyan és mennyire tudja keverni a marhaságot a komolysággal, az be tudja lőni magának, hogy miféle-fajta lehet ilyen téren a Power Pros, Aranyos, jópofa marhaság és becsülettel összerakott sportsztori, és ami a legjobb, hogy hiába ragadt Japánban a franchise túlnyomó része, még a Retroarch-féle AI fordításon keresztül is átjön a franchise varázsa.


Mindezt azért is tartottam fontosnak kifejteni, mert a WBSC eBaseball nagyon komolyan veszi azt az eBaseball szócskát - annyira, hogy egyrészt szinte ingyen árulják, másrészt a játékmódok közül szinte csak a bajnokság, az offline és online multiplayer, illetve egy gyakorló mód képviselteti magát. Success módnak hűlt helye van, tehát a Konami mindenképpen az eSportsra szánja ezt a kivetülést - amit bőven nem tartok megvetendő szempontnak, csak hát igen, kicsit így is savanyú a lé úgy, hogy a Success mód hiányával jókorát veszített a játék a potenciális vonzerejéből. És ami a poén? Még így is azt mondom, hogy akit kicsit érdekel a baseball, az szerintem tegye le azt a nagyon picike összeget az asztalra, mert a körítés tényleg egy abszolút korrekt baseball játékot takar, csak éppen olyan köntösben, amire pozitív értelemben illeszthető a "család barát" jelző.

Szerző

Szerző / Hungarian John Linneman & Tim Rodgers wannabee

Egykori Wordpress huszár a 2010-es évek elején, azóta több másfelé ön-idomított fickó. 4 éves korában felfedezte magának az NES-es Duck Tales-t, 11 évesen az 576 Konzolt, 14 évesen meg az RTL Klub anime szekcióját, azóta lett a minden család részét képező geek és anime fan szériatartozék. Magánéletben szinkrondramaturgként keresi a kenyeret, a netszférában pedig hobbi szinten űzi/gyakorolgatja a cikkírást és a Twitchen való streamelést.